A riasztóberendezés hivatalos neve behatolásjelző rendszer. Ez a megnevezés jól tükrözi tényleges funkcióját: jelzi az adott területre való behatolást. Nem képes megakadályozni a betörést, de a külvilág és a betörő felé történő igen nagy erejű hangjelzése, valamint a távfelügyeletre történő átjelzése révén minimálisra csökkentheti az esetleges kárt, ami jó esetben csak egy felfeszített nyílászáró cseréjének költsége.

Meglepőnek tűnhet, de az elektromos riasztóberendezések több mint 150 éves múltra tekintenek vissza. A találmány az egyesült államokbeli Augustus Russel Pope nevéhez fűződik, aki 1853-ban szabadalmaztatta egyszerű berendezését. Ez ablakokra és ajtókra szerelt párhuzamosan kapcsolt nyitásérzékelőkből állt, amelyek nyitás esetén egy csengőt hoztak működésbe. 1858-ban Edwin Holmes megvásárolta a szabadalmat – tévesen sok helyen őt aposztrofálják feltalálóként is –, és belekezdett a riasztóberendezések tömeges gyártásába. Egy évvel később New Yorkban megalapította a Holmes Burglar Alarm Company-t. A hatékonyabb meggyőzés érdekében egy olyan mintaszobát is létrehozott, ahol rendszerének működőképességét demonstrálta az érdeklődőknek. Az 1870-es éveket követően Holmes felhasználta Thomas Alva Edison távíróját, valamint Alexander Graham Bell telefonját a riasztóberendezés továbbfejlesztéséhez, és ezzel megalkotta a világ első vagyonvédelmi távfelügyeleti rendszerét. 1877-től kezdve a Holmes Központi Monitoring Állomásra érkeztek a riasztórendszerek jelzései. Az 1880-as években Holmes kialakította a vezetékek szabotázsvédelmét is, mégpedig egy olyan módszerrel, amely a mai napig használatban van. Az ügyfelek riasztóit a távfelügyelettel összekötő vezetékhálózatba időszakonként módosított értékű zónalezáró ellenállásokat iktatott be, így megakadályozhatóvá vált a riasztóberendezés rövidre zárással való hatástalanítása. 1905-ben az American Telephone and Telegraph Company (AT&T) megvásárolta a behatolásjelző rendszerek gyártási jogát Holmes-tól, ettől kezdve a további fejlesztések ehhez a céghez fűződnek.